~^Visszatérés^~
Hűvös
szellő suhant a márványkövek között. A félelmet keltő sötétségben csak egy
gyertya pislákolt. A gyertyát körül vették a hervadó virágú koszorúk, melyek
felett szirmok cikáztak a könnyed szélben. Előtte egy lány lehajtott fejjel
szomorkodott. Hírtelen feltámadt a nagy szél, és a temetőt körülvevő fák és
bokrok nagy zajt csaptak. Mintha csak valami azt akarná, hogy a lány menjen el.
De a félelmetes zajok sem zavarták, annyira magába volt fordulva. Mintha nem
érzékelné a külvilágot. Csak nézett a márványkőbe vésett szövegre és a mellette
található képre. A vállán hirtelen egy kéz állapodott meg, amitől teljesen
megijedt és gyorsan hátraugrott.
- Nyugi, csak én vagyok Teó -
mondta egy bársonyos hang.
- Jézusom Kiara a szívbajt
hoztad rám…
- Bocsi nem állt szándékomban.
Kerestelek otthon, de gondoltam, hogy megint itt vagy.
- Hol lennék? Itt legalább úgy
érzem, hogy velem van.
- Megértem, de most már haza
kéne menned. Kezd nagyon hűvös lenni, és szerintem apukád sem örülne, ha miatta
itt megbetegednél.
- A szívem már így is beteg... -
mondta szomorúan
- Jaj te … tudom, hogy nehéz, de
nem szabadna elhagynod magad. Fentről figyel, úgyhogy törekedj rá, hogy büszke
lehessen rád.
- Igazad van, ezután erős
leszek, és nem hagyom el magam. Keményen fogok dolgozni.
- Jól van ez a beszéd. Örülök
neki.
Azzal elindultak haza. Kiara
házánál elbúcsúztak, Teó pedig tovább folytatta az útját haza. Ágynak dőlt és
tervezgette az új életét és lassan elaludt. Másnap a szokásos takarítás után a
netet böngészte, hogy hogyan is tudna saját kertészvállalkozásba kezdeni. Délben
meglátta a postást amint levelet rak a postaládába. „Remélem nem valami számla” - gondolta
magában. Kiment, kivette a levelet és csak bámult rá. Először a címre lett
figyelmes. Seoul, Korea? Valaki régi
ismerős tudomást szerezhetett apám haláláról? Címzett Kim Seo In? Utálom ez a
nevemet… Kim Seo Hee vagyis anyám írta? Idegesen ledobta a levelet, és
felnézett az égre. A szemei megteltek könnyel, majd vissza lenézett a levélre.
Lassan felvette, besietett, az oldalát levágta és reménykedve olvasni kezdte a
levelet. Szerencsére még tudott koreaiul.
„Kedves Seo In-em!
Most utoljára még
megpróbálkoztam írni neked. Gondolom, hogy nem igazán vagy kíváncsi rám. Bár nem
tudom, hogy mit mondott rólam apád. Én mindig szerettelek, és szeretlek, amíg
csak élek. Ezt sose felejtsd el kérlek.
Hallottam édesapád haláláról.
Kérlek, fogadd őszinte részvétem. Sajnos nem sikerül a temetés időpontját
kiderítenem. Elmentem volna, de féltem, hogy mit szólnál hozzá, meg anyagilag
sem állok úgy. Nagyon szeretném, ha egyszer eljönnél meglátogatni, nagyon
szeretném látni a szép nagy lányomat. De, ha értem nem is, apádért tedd meg...
szeretnék 1-2 kedves régi emléket adni róla, amire most nagyobb szükséged van,
mint nekem. Sok szeretettel várlak!
Édesanyád: Kim Seo Hee
Seo In döbbentségében többször
is elolvasta, miközben potyogtak a könnyei. De a döbbenetet és a meghatottságot
felváltotta a düh.
-Mi az, hogy most utoljára? Soha
nem kaptam levelet. Vagy esetleg apu nem mondta meg …? Nem az nem lehet! Először
és utoljára írt? Miért nem ír többet, ha tudja, hogy milyen helyzetben vagyok?
Bár jobban is teszi. Eldobott minket, és most azt akarja, hogy visszamenjek
oda?
Egész nap és késő estig csak
dühöngött és agyalt, míg nem az éjféli harangozásra lett figyelmes. Ránézett az
órára, és elképedve látta az időt.
-Na jó, ez így nem mehet tovább…
így nem lehet megváltozni és új életet kezdeni. Ezt le kell zárnom. Elmegyek és
tisztázom a dolgokat, vagy legalábbis elhozom, ami endem illet.
Beült a gép elé és megnézte,
hogy mikor mennek repülőjáratok Dél-Koreába. Kiszámolta az időeltolódást és
rátalált a megfelelő járatra. Gyorsan nekiállt pakolni. Írt egy levelet a
barátnőjének, amiben leírta az eseményeket. Gyorsan elszaladt a házához, és a
postaládába tette. Taxit hívott és egész úton Pest felé menet csak agyalt.
Felszállt a kora reggeli járatra, ahol a kimerültségének hála elnyomta az álom.
Mire felébredt már Korea fölött szálltak. Elgondolkodott, hogy milyen is lenne
itt élni, vagyis milyen lett volna, ha itt maradtak volna az apjával. De gyorsan
észbe kapott és elterelte a gondolatait. A repülőtéren meglepetten látta a
sok-sok kivirult, cseppet sem fáradt embert. Majd eszébe jutott, hogy nekik már
nem reggel van. Gyorsan lecsapott egy taxira.
- Jó napot!
- Jó napot! Hová lesz a
fuvar?
- Ide… azzal odaadta az anyjától
kapott borítékot.
- Ezt ismerem is, nyugodt,
csendes környék, egy időben oda szerettem volna költözni. - mondta miközben
elindult a kocsival.
- És mért nem költözött
oda?
- Hát csak a taxi társaság
miatt… kissé messze van.
- Értem, a távolság mindig nehéz
dolog…
- És maga? Külföldi nem? És
mégis remekül beszéli a nyelvünket.
- Nos, hat igen kisebb hibákkal
ugyan, de jól megy. 10 éves koromig itt éltem, anyám koreai.
- Ááá így már
érthető.
Közben kiértek a fővárosból, és
már csak imitt amott lehetett látni házakat. A kocsi lekanyarodott a főútnál,
ahol ismét egyre több ház volt. Egy újabb kanyar után pár méteren keresztül nem
volt semmi, majd a kocsi egyszer csak lelassult.
-Megérkeztünk.
Kiszálltak
a kocsiból, a sofőr kivette a bőröndömet a kocsi hátuljából. A lány végignézett
a félkörívű beton boltíven, aminek a közepén egy táblára ez volt írva „Haengboghan Saenghwal Gwanmun” . A
boltív elé állt ahol ismét szemügyre vette. Sosem tudtam mit jelent… - gondolta
magában, miközben összeráncolta a szemöldökét. Majd beljebb lépett és meglátta a
2 emeletes hagyományos tradicionális építésű házat. A taxis közben elment.
Megfogta a bőröndjét és lassan haladt a bejárat felé, miközben szemügyre vette
az udvart. Az udvar már nem olyan volt, mint amilyenre emlékezett. Nyár vége
volt nagyon, de a kelleténél sokkal kopárabb és barátságtalanabb volt.
Kopogtatott az ajtón, de nem válaszolt senki. Erőt vett magán és benyitott.
Jobbra nézve elé tárult a nagy társalgórész, tévével, kanapékkal. Szemben lent a
nagy étkező rész, fent az emeleten korlát, ami mögött látszódtak a szobaajtók.
Balra pedig a lépcső az emeletre a szobákhoz. Ezek már sokat változtak, mióta a
lány nem volt ott.
-Hahó!
Van itt valaki? –szólalt meg végül.
-Igen.
Máris megyek. -szólalt meg egy ismerős hang. Majd kiviharzott az egyik emeleten
lévő szobából, végig a korlát mellett le a lépcsőn. A lány elé érve hirtelen
megtorpant, és végig mérte a szemével.
-S… Seo In?
-
Csak Teó, jó? Utálom a Seo… - de a mondatát nem tudta befejezni, mert az anyja a
nyakába ugrott és jó szorosan átölelte őt.
-
E.. el.. elég lesz már! Nem kapok levegőt. –azzal elengedte, majd kezei közé
vette az arcát, és mosolyogva újra végig nézett rajta.
-
Hadd nézzelek, hogy megnőttél… gyönyörű szép lettél. De eszel te rendesen? Olyan
beesettnek tűnik az arcod.
-
Köszönöm. Igen, eszek rendesen, csak gondolom az út miatt.
-
Jaj, hát persze, igaz. És meddig maradsz? Nem vagy fáradt? Gyere, segítek
felvinni a cuccodat a szobádba.
-
Nem tudom, nem sokáig. Köszi, megy egyedül is –közben haladtak fölfelé a
lépcsőn.
-
Mindent úgy hagytam, mint mikor elmentél. Reméltem, hogy
visszajöttök…
-
Visszajönni? –azzal megálltak az ajtó előtt, és Teó mélyen az anyja szemébe
nézett – Mégis, hogy gondoltad egy percig is, hogy visszajövünk, mikor te
üldöztél el minket? Hah? –kérdezte szemrehányóan és idegesen.
-
Elüldözni? Én soha nem tettem ilyet. Az apád egyik napról a másikra hirtelen
elvitt. Csak egy levelet hagyott. Azt se tudtam, hogy hol keresselek
titeket.
-
Na ez már sok… azt akarod, hogy elhiggyem, hogy aki egész eddig mellettem volt
és felnevelt, végig a szemembe hazudott, mikor rólad
kérdezősködtem?
-
Hát, hogyha tényleg azt mondta, hogy elüldöztelek titeket…
-
Hát én ezt nem hallgatom tovább még csak most érkeztem. Légy szíves hagy magamra
egy kicsit. –azzal betette maga mögött az ajtót. Az ajtónak állt háttal és a
padlót bámulta. Lassan körbe nézett, miközben jöttek elő a régi emlékek. A közös
családi játékok, a sok nevetés, a jobbnál jobb esti mesék és még sok-sok minden.
Meglátta az asztalon lévő családi képet, kezébe fogta azt és leült a puha ágyra.
Csak nézte, miközben potyogtak a könnyei. Egyszer csak hangokat hallott az ajtó
előtt.
-
Ez volt az a bizonyos levél, szeretném, ha elolvasnád. –hallatszott az anyja
hangja, miközben becsúsztatott egy papírt az ajtó alatt. Teó odament és
olvasta:
Seo
Hee!
El
kellett, hogy vigyem innen Seo In-t. Ez a legjobb megoldás, ezt kellett tennem.
Ne keress! És felejts el minket!
Értetlenül
nézte a levelet és bár nem volt rajta, hogy az apja írta, ő felismerte az
írását. „Ez nekem mára sok… ki kell
szellőztetnem a fejemet. És itt legalább senki sem ismer, így azt csinálok, amit
akarok!” –gondolta magában. Gyorsan taxit hívott és miközben odaért ő
kicsinosította magát. Mielőtt kiért a bejárati ajtón, az anyja
utolérte.
-
Mégis hová mész ilyenkor? Már este van, és nem ismersz itt senkit és
semmit.
-
Mindegy, csak el innen. Ne aggódj, tudok magamra vigyázni, majd valamikor
jövök.
-
Seo In. Seo In! –kiabált utána, de a lány már nem hallotta, mert kifutott a
taxihoz. Megkérte a taxis, hogy vigye valami kisebb, de mégis jó buli helyre.
Simán be tudott menni, még kidobó emberkék sem voltak. „Végre valami jó Koreába” –gondolta
magában. Az első célállomás persze a pult volt. Mivel nem tudta, hogy itt mit
szokás inni, a pultostól a legkeményebb italát kérte, amit persze gyorsan
lehúzott. Nem érezte a hatását, úgyhogy kért még egyet. Míg a pultos kiöntötte
az italt, ő végig nézett a táncoló tömegen, mígnem megállapodott a tekintete az
épp mellette ülő srácon. Csak figyelte, miközben ledöntötte a 2. kupicát, de
hamar beleunt. "Hát ez sem lehet valami
nagyszám pasi… csak itt ül a söre fölött…" –gondolta. Elindult a
táncparkettre és elkezdett táncolni. Közben nézegetett körbe, hogy vannak-e jó
pasik, de mindig ugyan az volt az eredmény: aki helyes az csajjal van, aki
bezzeg egyedül van az nem épp egy leányálom. Teó szeme végül mindig a pultnál
ülő srácnál állt meg. A pulthoz ment és kért egy újabb kört, hogy legalább a
közelében legyen, hátha felfigyel rá a srác. A lány úgy látta, mintha egy más
világban lenne a srác, mert nem csinál semmit csak iszik néha és semerre sem
figyel. Így hát újra elment egyet táncolni. A lány ugyan nem vette észre, de a
srác a szeme sarkából figyelte őt, és mikor visszament táncolni, elfordult a
pulttól. Kereste a szemével a lányt, hogy jobban szemügyre tudja venni.
Figyelte, ahogy teljes beleadással és érzéssel táncol, ami csak jobban megfogta
őt. Persze mikor a lány ránézett, ő elfordult, de végül találkozott a
tekintetük. A lány így még inkább figyelem felkeltőbben táncolt, míg végül
szomjas lett. Egy újabb kört kért, közben a srác visszafordult a pulthoz és a
lány figyelte továbbra is.
-
Nem lesz ez egy kicsit sok? –bökte ki végül a srác.
-
Ne aggódj, jól bírom a piát. –mondta mosolyogva, közben lehúzta az újabb
kupicát, amitől kicsit beszédült. Kicsit el is veszítette hirtelen az
egyensúlyát és a következő pillanatban a srác karjaiban találta
magát.
-
Hát mondjuk ennyitől ez már nem csoda…
- Csak hirtelen húztam le…, de köszi. Mivel hálálom meg…, meghívhatlak
valamire?
-
Ááá…lehet, hogy már nem kéne innod –mondta viccelődve.
-
Ugyan, most már úgy is mindegy, hiszen van egy megmentőm.
-
Hmm… jogos, és kire is kell vigyáznom?
-
Hívj csak Teó-nak. És ki a kedves megmentőm?
-
Sang Woo. És amúgy külföldi vagy, nem? Bár amilyen jól beszéled a
nyelvet…
-
Igen, az vagyok, de itt születtem. Anyám koreai, apám magyar…volt… - harapta el
a végét. – De egy jó ideje Magyarországon élek. Iiinkább hagyjuk ezt a témát,
amúgy is azért vagyok itt, hogy kicsit elfelejtsem. –folytatta.
-
Oké, rendben. Mondjuk én is azért jöttem, hogy kicsit megfeledkezzem a
bajokról.
-
Remek, akkor csak érezzük jól magunkat. Nem táncolunk?
-
Hááát..én nem vagyok a parkett ördöge, mint egyesek.
-
Ohh… csak nem figyeltél? Na de akkor is gyere… - noszogatta, míg végül beadta a
derekát. Teó behúzta őt a táncparkett közepére, és elkezdtek táncolni. Sang Woo
kezdetben csak össze vissza csak lépdesett, de Teó minden egyes mosolyától,
mikor egymásra néztek, nagyobb lett az önbizalma. Ezt kihasználva a lány átfogta
Sang Woo derekát és úgy folytatta a táncot. Sang Woo először kicsit
megrökönyödött, de végül ő is átölelte a lányt és lassan még közelebb húzta
magához. Egymásra hangolódtak a lépésekben, miközben egyre szorosabban ölelték
egymást. Mindketten érezték egymás egyre erősödőbb szívverését. A lány a fejét
elvette Sang Woo válláról és hozzátapasztotta azt az övéhez. Ahogy táncoltak,
addig távolodtak, míg az orruk hegye össze nem ért. Ekkor Sang Woo a balkezével
végig simított Teó arcán, majd a nyakánál megállapodva, azzal közelebb húzta őt.
És elcsattant egy hosszan kitartott csók, amit egy hevesebb szenvedélyes csók
viadal követett. Mikor abba hagyták, a homlokukat egymásnak támasztották, egymás
szemébe néztek és csak mosolyogtak.
-
Minden magyar lány ilyen jól csókol? –kérdezte Sang Woo mosolyogva. Teó-ból
pedig kitört a nevetés.
-
Nem tudom, de remélem nem. És minden koreai srác ilyen szenvedélyesen
csókol?
-
Á, nem hiszem… csak én vagyok ilyen jó –viccelődött.
-
Nézzenek oda, akis egoista.
Ezután
önfeledten nevettek. És egész éjjel csak táncoltak, ittak és persze elcsattant
még 1-2 csók. Egyszer csak úgy döntöttek, hogy elmennek valami csendesebb
helyre. El is mentek egy közeli hotelbe, ahol mesélték a viccesebbnél viccesebb
történeteket. Közben továbbra is ittak. Teó egyszer csak felállt, de megszédült
és ismét Sang Woo karjaiban találta magát.
-Kis
megmentőm. –mosolygott és megcsókolta őt. Sang Woo ugyan visszacsókolt, de
furcsa érzése lett és zavarba jött. Eltolta magától Teót és így
szólt:
-
Mindjárt jövök, oké? –azzal a fürdőszoba felé vette az irányt. A csap előtt
megállt, és a tükörben nézte magát. Te
nem ilyen vagy. Nem szokásod kihasználni egy lányt, de még is olyan jó vele… És
mi van, ha rájön, ki is vagy valójában? –gondolta magában.
-
Aish! –borzolta össze a haját, de amint meglátta, hogy-hogy néz ki, gyorsan
megigazította. Erőt vett magán gondolván -„jöjjön aminek jönnie kell”- és kiment.
De Teót nem látta sehol.
-
Teó, hol vagy Teó? – szólongatta, amíg meg nem látta a szobában az ágyon fekve.
Hirtelen elfogta az izgulás, de mikor közelebb érve látta, hogy alszik, ezt
felváltotta a megkönnyebbülés. Kihúzta alóla a takarót, és gondosan betakarta.
Egy kis időre leült mellé az ágyra, és nézte, ahogy békésen alszik. Majd úgy
döntött legjobb lesz, ha haza megy.
Reggel
kicsit fejfájósan kelt Teó és hirtelen azt se tudta, hogy hol van. Lassan
előjöttek az emlékek és szomorúan gondolta, hogy bár sose lett volna vége ennek
az estének… Végül összeszedte magát. Kicsit rendbe tette magát és egy taxival
haza ment. Amint belépett az ajtón az anyja futott felé.
-
Jól vagy? Nem esett bajod? Hol voltál? –kérdezősködött aggódva.
-
Persze, hogy jól. Csak halkabban, mert szét megy a fejem.
-
Mi történt Seo Hee? Mi ez a hangzavar? –kérdezte egy hang az étkező
felől.
-
Jaj semmi, de gyere csak ide Min Ho-kám. Bemutatom a lányomat. Mikor előtűnt a
srác, Teó tágra nyílt szemekkel nézett rá.
-
Min Ho? -kérdezte bambán- De..te Sang…
-
Ő itt a lányom, Seo In. –Mikor meglátta Teót ő is csak ledöbbenten figyelte a
lányt, akivel éjjel még együtt bulizott.
-
Te? –és csak rázta a fejét.
Mindketten
csak álltak és méregették egymást, mit sem értve a dologból. Hogy-hogy
kerülhetett ide az, akivel tegnap éjjel buliztak, ráadásul teljesen más névre
hallgatva…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése