Haengboghan Saenghwal Gwanmun - A boldog élet kapuja 2. rész

~^A rosz döntés következménye^~

 

Seo Hee szemei csak úgy cikáztak a döbbent arcok láttán. Nem tudott kiigazodni a fiatalokon.

-Ti..ti talán ismeritek egymást? –tette fel végül a kérdést.

-Ugyan hogy ismerhetném, mikor még egy teljes napja sem vagyok itt. –vágta rá Teó.

- Nem… csak nagyon hasonlít a lányod egy régi ismerősömre, akit már rég nem láttam.

- Á értem, rendben. Nos, hát ő az én lányom Kim Seo In, akiről meséltem. Tegnap délután érkezett meg.

- Seo In? Szép név.

-Tch…-fintorgott Teó.

- Akkor ismerkedjetek össze. Én leugrom pár percre a boltba 1-2 hozzávalóért az ebédhez.

A fiatalok csak helyeseltek, majd Seo Hee felkapta a táskáját és elment. Újra egymás felé fordultak és tovább méregették egymást.

- Szóval Lee Min Ho mi? Érdekes… azt tudom, hogy tegnap este egy kicsit sokat ittam, de nekem teljesen más név rémlik… Sang Woo. –mondta gúnyosan.

- Igaz, de téged sem épp Teónak hívnak… -vágott vissza.

- Haha… Chh… ha ennyire okos vagy, akkor véletlenül nem rémlik, hogy én egy másik országban éltem évekig? És képzeld ott így hívnak, mert amúgy is utálom a Seo In nevet.

- Öhm… oké, de mért utálod? –kérdezte, hogy terelje a szót. Erre persze Teó megint begurult.

- Mégis mi közöd van hozzá?

Min Ho nem tudott megszólalni, legszívesebben ott hagyta volna Teót. De mikor végre rávette magát, a lány újra megszólalt:

- Igaz is, azt hiszem én elég ésszerű magyarázatot adtam a nevemre. Szóval…?

- Szóval mi? –vágott egyből a szavába ingerülten, mivel nem tudta, hogy magyarázhatná ki magát, hogy ne hogy lebukjon.

- A neved, te gyengeelméjű… Mért más néven mutatkoztál be?

- Erre én is mondhatnám, hogy semmi közöd hozzá…

- Tch… Ááá, ne mondj semmit kitalálom. Ez egy álnév… - Min Ho közben nagyot nyelt ezt hallva - … bulikban a csajokhoz. Ugye? Megejted az egyéjszakás kalandjaidat, majd a naiv kislányok többet remélve megpróbálnak keresni. De hiába, mert nem ez a valódi neved, ugye?

- Hát… képzeld igen, hatásos trükk, nem?  Mert amúgy is utálom a naiv lányokat, főleg azokat, akik azt hiszik, én vagyok a megmentőjük…

- Na témánál vagyunk, de ne aggódj, én is csak színleltem ott a dolgokat… bár nem tudom mért magyarázkodom neked. –azzal megindult felfele a lépcsőn.

- Hát akkor egálban vagyunk… -kiáltott fel Min Ho.

Közben Teó bevágta a szoba ajtaját, és ledőlt az ágyra. Egy kis ideig még idegeskedett az előbb történteken, de mivel nagyon fáradt, meg persze az idő eltolódás miatt is hamar elnyomta az álom. Pár óra múlva, kissé komás állapotban felébredt. Kilépve a szobájából hirtelen Min Ho-ba ütközött, aki hogy a lány el ne essen, átfogta a derekát. Teó meglepődésében gyorsan felpillantott rá, majd kihámozta magát és értetlenül nézett rá.

- Te még mindig itt vagy?

- Mért hol lennék? Csak úgy tájékoztatlak, hogy ez egy panzió… - azzal a vállánál fogva megfordította a lányt és a vele szembe lévő irányba egy ajtóra mutatva folytatta - … és én ott lakom. Nem is tudom ki a gyengeelméjű…

- Tch… jól van na. - fordult újra szembe vele – Le lehet rólam szállni, jó? –azzal ott hagyta őt, és lement a konyhába. Épp nézte a hűtő tartalmát, mikor az anyja a háta mögött egyszer csak megszólalt.

- Ha nem találsz kedvedre valót, csak nyugodtan szólj és készítek bármit, amit szeretnél… - persze a lány hirtelen megijedt, mert nem halotta az anyja lépteit, végül becsapta a hűtőajtót és szembe fordult vele – Amikor haza értem, már aludtál, így nem tudtam megkérdezni, hogy mit szeretnél enni.

- Nem kell miattam fáradoznod, anya nélkül nőttem fel. Szerinted nem tudok készíteni magamnak kaját?

- Kérlek ne légy ilyen, nem szeretnék veszekedni veled.

- Elhiheted, hogy én sem épp ezért jöttem el idáig…

Persze ez után jött a szokásos csend, amit Teó korgó gyomra szakított félbe. Seo Hee még ezek után sem mert megszólalni, nehogy valami rosszat szóljon. Teó végig arra gondolt mérgében, hogy készít valamit. De végül meggondolta magát, egy nagyot sóhajtott és visszafordult a hűtőhöz. Kivett 1-2 étellel tele műanyag dobozt. A könnyen megtalált tányérra kanalazott egy keveset a dobozok tartalmából és melegítés nélkül nekilátott az evésnek.

- Jó étvágyat. –szólalt meg végül az anyja.

- Kösz. –vágta oda egyszerűen. Persze hamar végzett, és gyorsan elmosogatta az összepiszkolt edényeket.

- Örülök, hogy ilyen háziasan mozogsz itt. –mondta mosolyogva Seo Hee.

- Csak nem szeretnék a terhedre lenni…

- Ugyan… soha nem lennél a terhemre, annyira örülök, hogy itt vagy.

- Igen? Még akkor is, ha csak veszekszünk?

- Ez persze nem a legjobb, de legalább láthatlak és ez nagyon sokat jelent nekem.

         Teó erre kicsit elérzékenyült, és a könnyeivel küszködött, de erősnek akarta mutatni magát. Egy részről én is örülök, hogy láthatlak. Nem is tudod, mennyit jelentene nekem, ha igazi anyja lánya kapcsolatban lennénk. De másrészről épp ezért ez így csak fájdalmasabb –gondolta magában.

- Mindenesetre szerintem térjünk a lényegre. Jelen helyzetben szerintem az lenne a legjobb, ha minél előbb elmennék innen.

- Ennyire nem szeretnél itt lenni? Csak egy kicsit megpróbálni ezt az anya-lánya dolgot?

- Szerintem ezzel már elkéstél. És nem értem, hogy vagy képes ilyent kérni, azok után, amit elszenvedtem 10 éven át anya nélkül. –kezdett kifordulni magából Teó. Közben Min Ho az emeletről hallgatózott.

- Tudom… szavakkal el sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom, amin keresztül mentél. De kérlek, ne hibáztass ezért, mert nem én kültelek el titeket. Én rengetegszer próbáltalak keresni titeket, míg végül megtaláltam a címeteket. Sokszor írtam levelet, és el is akartam utazni hozzátok. De apád mindig azt írta, hogy már régóta nem szeretett engem, és ez lesz a legjobb neked, ha nem találkozunk, hogy új életet kezdhessetek, mert neked ott jobb lesz az életed…

- Egy sajnálómmal nem lehet ezt megoldani. Egyébként nagyon érdekes a verziód, de mért van az, hogy én soha egy darab levelet sem láttam? Én mindig kérdeztem aputól, hogy mért kellett elmennünk, erre mindig az volt a válasz: ”Nem szeretsz minket, nem akarsz látni minket többet, mert tönkre tettük a régi sikeres életedet. Úgyhogy felejtselek el és ne is gondoljak rád többet.

- Én ilyet soha nem mondtam. Láthattad a levelet is, amit apád hagyott hátra nekem, mikor elmentetek.

- Épp ezért már végképp nem értek semmit. Elegem van, és minél előbb el akarok menni innen. –azzal sírva kiviharzott a bejárati ajtón. Seo Hee követte ki az udvarra, Min Ho pedig halkan követte az eseményeket.

- Kérlek most hagy magamra…- szólalt meg Teó, miután hallotta az anyja lépteit a háta mögött.

- Rendben, ha ezt szeretnéd… Az ágyadon majd megtalálod a dobozkát, amiben benn vannak a dolgok számodra… - azzal a választ sem megvárva visszament a házba. A lépcsőkorlátnál kicsit megszédült, és gyorsan megkapaszkodott benne. Min Ho is gyorsan ott termett, hogy elkapja. Majd úgy tett, mintha nem tudna az előbb történtekről.

- Seo Hee, jól vagy? –kérdezte aggódva.

- Jól Min Ho-kám, csak hosszú volt ez a nap és nagyon elfáradtam… gyorsan fel is megyek és ledőlök. –hárított.

- Rendben, pihend csak ki magad.

Azzal szép lassan fel is ment Seo Hee. Min Ho óvatosan kinyitotta a bejárati ajtót és kereste Teót. Látni ugyan nem látta, de hallotta a sírását. Megsajnálván elindult a hang felé halkan. Teó egy régi rozoga hinta ágyon ült, majd egyszer csak felállt és elindult a hát hátulja felé. Amikor egyszer csak hirtelen megbotlott egy nagy kőben és azzal a lendülettel hirtelen zuhant a földre.

- Áú. Mi a szarnak kell pont itt lennie ennek a rohadt kőnek! –kiabált dühében.

Ez hallva Min Ho gyorsan a hangok irányába futott, majd leguggolt Teó mellé.

- Jól vagy? Nem esett bajod?

- Úgy nézek ki, mint aki jól van? –förmedt rá.

- Őszintén? A nagy sötétség miatt szinte semmit sem látok…

- Még szerencse… - könnyebbült meg. Közben szép lassan megpróbált lábra állni több-kevesebb szerencsével. Végül a fájdalom miatt csak egy lábon volt kénytelen szökdécselni. Min Ho ekkor megfogta a bal kezét és a vállára akarta tenni, de Teó nem engedte.

- Támaszkodj csak rám.

- Nincs szükségem rá, jól vagyok. –mondta, majd lassan tovább próbált ugrálni, de véletlenül rá támaszkodott a másik lábára is.

- Áú… - állt meg. Ekkor Min Ho felkapta az ölébe és ment tovább. Persze Teó le akart szállni, így nekiállt izegni mozogni.

- Engedj el, egyedül is tudok menni… Hallod? –förmedt rá ismét. Ekkor Min Ho megállt és úgy csinált, mintha le akarná ejteni. Persze a lány ijedtében a nyakába kapaszkodott. Ettől Min Ho elmosolyodott és tovább indult. Amint beértek a házba Teó beletemette az arcát a srác vállába így leplezve a könnyes, koszos és sebes arcát. Min Ho először furcsállotta, de inkább nem foglalkozott vele, mert tetszett neki ez a felállás, így tovább haladt a lépcsőn. Bevitte a szobájába, majd letette az ágyra és az ott heverő dobozt átrakta az asztalra. Teó azonnal a tenyerébe temette az arcát.

- Most már elmehetsz. –mondta.

- Én ezt nem így gondolom. –válaszolt, miközben az ágyra ült a lány mellé. Szép lassan megpróbálta leszedni Teó arcáról a kezét, ami kicsit nehézkesen, de végül sikerült.

- Enye –benye, tönkre akarod tenni az arcod? –viccelődött.

- Gondolhatod, hogy nem. De nem is érdekel, ez most a legkisebb gondom.

- Jó-jó, oké. Egy pillanat és itt vagyok, addig ne csinálj semmit. –parancsolt rá kedvesen, majd kiment a szobából.

- Nem vagy te nekem senkim, hogy megmondjad, hogy mit csináljak! –kiabált utána. Pár perc múlva visszatért az egyik kezében egy tállal, amiben víz volt és egy kicsi törülköző. A másik kezében egy kicsi fehér doboz volt. Ismét leült a lány mellé és kifacsarta a törülközőt. Az egyik kezével hátra húzta Teó haját, a másikkal pedig lassan elkezdte óvatosan lemosni az arcát.

- Ezt én is meg tudom ám csinálni… nem vagyok teljes hadirokkant…

- Sssh! – parancsolt rá ismét, miközben a mutató ujját a lány ajkára tette. Teó persze meglepődött, de inkább nem mondott semmit. Mikor Min Ho végzett az arcával, a kezét kezdte el tisztítani, végül a térdét.

- Áúú…

- Bocsi, nem direkt volt… - mentegetőzött.

- Tudom… csak a szerencsétlenségem…

- Ez bárkivel előfordul ilyen sötétben… mindenesetre a nadrágodnak asszem annyi…

- Baszki, tényleg… - káromkodott, miután látta a kiszakadt nadrágot- habár… még 1-2 helyen elszakítom aztán jó lesz szakadt nacinak.

- Te aztán feltalálod magadat –mosolygott Min Ho.

- Hát… ennyitől nem áll meg a világ. –viccelődött.

- Az igaz, mert akkor már nagy baj lenne. –viccelődött ő is, aztán folytatta a munkáját. Mikor végzett, magához vette a kicsi dobozt, amit behozott, elővett pár kisebb-nagyobb sebtapaszt meg hintőport. A térdén lévő sebet behintőporozta, majd sebtapaszt tett rá. Ezután ismét közelebb ült hozzá és lassan feltette a sebtapaszt az arcára is. Majd többször is végig simított rajta a hüvelykujjaival, hogy jól tapadjon. De Teónak túl soknak tűnt, és kezdett zavarba jönni. Megfogta Min Ho kezeit és eltolta az arcától, de mikor el akarta engedni azokat, Min Ho nem engedte és tovább szorította, mert eszébe jutott neki a múlt éjjel. Egymás szemébe néztek, amitől mind ketten zavarba jöttek.

- Azt… azt hiszem le kéne pihennem. –szólalt meg nyökögve Teó.

- Igen-igen, bocsi… - mondta, végül elengedte a kezét. Összeszedte a cuccokat, és lassan a szobaajtó felé haladt.

- Min Ho-jah –szólt utána Teó.

- Igen? –fordult vissza.

- Khm… köszönöm.

- Nincs mit. –mosolyodott el- aludj jól.

- Jó éjt. –mosolyodott el ő is.

Min Ho végül elhagyta a szobát jókedvűen. Teó is ez után lenyugodott és végre tisztán tudott gondolkodni. Úgy döntött, hogy holnap reggel az első dolga lesz repülőgépet keresni, hogy minél előbb haza menjen. Még egyszer végig gondolta a mai napot, de hamar elnyomta az álom.

Másnap úgy is tett, mint ahogy eltervezte. Gyorsan rendbe hozta magát és összepakolta a cuccait. Közben észrevette az asztalon lévő dobozt és eszébe jutott Seo Hee utolsó mondata. Teljesen megfeledkezett róla. Kinyitotta a dobozt és a benne lévő levelek, képek és értéktárgyakból ítélve tényleg ez volt az, amiért elvileg idejött. Viszont mivel sok ideje már nem volt a gépig és már taxit is hivatott, így inkább gyorsan elrakta a bőröndjébe ezt is. Gondolta, hogy ilyenkor Seo Hee nincs itthon, mert bevásárol, így hagyott neki egy búcsúlevelet elindult ki a kapu felé. Hirtelen Min Ho hangját hallotta amint szólongatja:

- Teó… Teó, várj! –kiabált, miközben rohant oda a lányhoz.

- Szia… bocs, hogy nem búcsúztam el. –mondta, miközben lenézett a földre.

- Már el is mész?

- Nincs értelme tovább maradnom. Ez lesz mindenkinek a legjobb. El sem kellett volna jönnöm…

- Ne menj el. Seo Hee-nek szüksége van rád, jobban, mint hinnéd…

- Ugyan mért lenne? Eddig is megvolt nélkülem. Neki is és nekem is meg van a saját külön élete. –vágott közbe, azzal visszafordult a kapu felé. Épp indulni akart, mikor Min Ho hirtelen megfogta a kezét, hogy visszatartsa.

- Seo Hee… rákos…

- Mi? –fordult vissza.

Teljesen ledöbbent a hírtől…